Miért nem haladsz a rajzzal? -A rejtett blokkok nyomában
Sokan úgy gondolják, hogy a rajzolás kizárólag tehetség kérdése.
És ha ezt a gondolatot már gyerekként elhittük – mert valaki megjegyezte, hogy nem vagyunk ügyesek, vagy mert valaki más volt a „rajztehetség” a családban –, akkor ezek a hiedelmek szép lassan láthatatlan akadályokká válnak.
Falakat építünk magunk köré. És ezek a falak sokszor nem kívülről látszanak, hanem belül tartanak vissza.
Ezeket nevezzük rejtett blokkoknak.
Nem kiabálnak, nem mutatják meg magukat nyíltan, de ott dolgoznak a háttérben:
– „Én csak másolni tudok, az nem igazi rajz.”
– „A tesóm tehetséges volt, én nem.”
– „Felnőttként már késő elkezdeni.”
– „Csak a művészek tudnak ilyen szépet csinálni.”
– „Úgyse leszek elég jó.”
– „Én nem vagyok kreatív.”
– „A rajz az nem nekem való.”
Van egy különösen alattomos blokk, amit észre sem veszünk...
A berögzült rajzsablonjaink…
Ezek azok a leegyszerűsített formák, amiket kisgyerekként alkottunk, hogy „valahogy” mégis lerajzolhassunk valamit.
Pálcikaemberek, háromszögházak, napocskák a sarokban… ismerős, ugye?
Ezeket sokszor évtizedekig visszük magunkkal – és nem is tudjuk, hogy valójában ezek állnak a valódi látás útjában.
Sokszor már akkor megállítanak, mielőtt egyáltalán elkezdenénk.
Máskor már rajzolunk – de még mindig úgy érezzük, hogy nem haladunk. Mintha valami belülről tartana vissza.
És a legjobb az egészben?
Ez még csak a kezdet.
Én is ezt tapasztaltam
A legelső gondolatom az volt: „Jó, megtanulok másolni, de mi van akkor?”
Úgy éreztem, hogy a másolás nem valódi rajzolás.
De aztán idővel rájöttem: a másolás maga a rajzolás.
A természetet is „lemásoljuk” – akár egy portréról, akár egy élő modellről van szó.
Ahhoz, hogy valamit a képzeletünkből tudjunk lerajzolni, először meg kell tanulni jól látni.
Ez pedig gyakorlással, tudatossággal, figyelemmel alakul ki.
Aki gyerekként sokat rajzol, az sem „varázslatból” tudja:
idővel sablonokat épít, belső képeket alkot – ezekből rakja össze később a saját rajzait.
Aztán egyszer csak történik valami
Egy pillanat. Egy felismerés. Egy csendes, de mégis mindent átalakító élmény.
„Basszus… ezt én csináltam!”
Ez a pillanat az áttörés.
Amikor egy repedés keletkezik a falon.
Amikor először hiszed el, hogy mégis képes vagy rá.
Ez az élmény néha fáj is egy kicsit – főleg, amikor rádöbbensz, hogy egész életedben azt hitted, nem vagy képes rá.
Hogy senki sem mutatta meg, hogyan kell jól nézni, hogyan lehet ezt megtanulni.
Az áttörés elindul és az út nem ott ér véget
A harmadik nap végére már egészen máshogy fogod a ceruzát.
Már nem csak a vonalakat látod – hanem az árnyékot, a teret, a karaktert.
És ezzel együtt valami benned is megváltozik.
A blokk áttörése nem csak rajzolásbeli változást hoz.
Valami benned is elmozdul.
Másképp nézel magadra.
Mersz elindulni! Mersz csinálni! Mersz hinni magadban!